Lette, a feltaláló arca oly kimondhatatlanul csúnya, hogy még felesége, Fanny sem tud szembenézni vele. Lette nem törődik csúnyaságával, valójában nem is igazán tud róla, mindaddig, amíg főnöke, Scheffler közli vele, hogy zseniális találmányát, a CK2 erősáramú dugaszt nem ő fogja bemutatni a következő kongresszuson, hanem simaarcú asszisztensét, Karlmannt küldik. Lettét lesújtja a közlés, feleségével való „szembenézés” során az asszony megjegyzi, hogy Lette arca „olyan katasztrofális, hogy azzal semmit sem lehet eladni”, viszonyukról kiderül, hogy inkább „akusztikus” jellegű. Lette elhatározza, hogy plasztikai műtétnek veti alá magát…
     Marius von Mayenburg „fekete komédiája” fergeteges fordulatokkal folytatódik, a csípős, mindent és mindenkit ironizáló dialógusok pedig valójában partitúraként épülnek. Dekonstruálja a dekonstrukciót, miközben ironikusan kezeli még magát a dramaturgiai fogásokat is. Ez azonban nem harsány, öncélú irónia, hanem olyan mint a fiatal német szerzőről fellelhető néhány fénykép: kissé elhalványuló… mintha távolodva. A „fekete komédia” bírálói (főként az angol kritikusok egy része) azt róják fel a díjazott és a színpadon is nagy sikerű Lángrarc szerzőjének, hogy A csúnyát „csak úgy odadobta”, nincs szerkezete; valóban, első rápillantásra úgy tűnik, mintha ez a szöveg a szedett-vetett dramaturgia akár tanítható példája lenne. Többszöri újraolvasás, a színpadra állítás és értelmezés sokszor kínkeserves folyamata során azonban kiderül, hogy – akárcsak Lette elhíresült CK2-je esetében – pontosan felépített szerkezettel találkozunk, melyben minden „dugasz” talál. Partitúráról van szó, egy olyan partitúráról, melyet még leolvasni is nehéz, nemhogy eljátszani. Ahogy azonban leolvasod a partitúrát, azonnal kinyílik; ez az „odavetett szöveg” folyton újra- és újraépül – bizonyítja ezt a drámaszöveg gyors színpadi sikere, a fordítások sorozata.
     Mayenburg kissé kilóg a kortárs német szerzők sorából, akiknek műveit sosem tudtam igazán megkedvelni. Az általánosítás kockázatát vállalva jelzem, hogy ezeknek drámaszövegeknek alaphelyzete az áldozat-hóhér szájbarágós és didaktikus viszonyára épül – többé-kevésbé árnyaltan. Ezt aztán feldíszítik különféle társadalmi jelenségek bemutatásával: nekünk is vannak pedofiljaink, a jóléti társadalomban is vannak lepattant helyek és elviselhetetlen emberi viszonyok… Mayenburg számára ezek a fogások és témák, ezek a helyzetek, ez az attitűd – szerencsére – kevés. Technikája: úgy emel ki, hogy zárójelbe tesz, úgy ironizál, hogy közben magát az iróniát is ironizálja, úgy épít, hogy közben minden összedől, úgy rombol, hogy titkon felépül a lerombolt helyzet, világ. Nem óvatos, hanem finom dramaturgia, olyan mint egy pompás csipke, mely páncélként is működik. Nem lehet nem figyelni rá. Nem lehet nem bízni benne. Nem lehet nem közel kerülni hozzá. Nem lehet nem haragudni rá. Nem lehet nem szeretni. Miközben oly illékony, mintha nem is lenne. Úgy mondja el a mindennapok történeteit, hogy szó sincs azokról a mindennapokról, melyet realitásnak vélünk. Precízen általánosít, elmosódó arcokat, jellemeket vázol, miközben pontosan konstruálja őket a háttérben. Ez a szöveg zamatosan száraz, halk és édes disszonancia, élvezhető és néhol bosszantó kihívás olvasó, színész, rendező, néző – mindenki számára, aki tud és mer találkozni vele.